Pirkadat előtt vezetek haza.
A sztrádát a telihold fénye szántja fel.
Előttem tükörré válik az út, ahogy a megvilágított részek belehalnak a sötétségbe.
Együtt halok én is a Hold fényével a hajnal előtt.
Közben anyám temetési playlist-jét hallgatom:
„A szél lassan elfújja az utolsó dalom.”
Három évvel ezelőtt, ezen a napon:
2021. március 25-én összekapaszkodva állunk, lélegzetvisszafojtva várjuk a hívást a kórházból.
Akkorra már tudatják velünk: nincs remény.
Egy gép tartja csak életben, kívülről hűtik a testét.
Elképzelem, ahogy a forró testét nem hűti le a jég, hogy mennyire fázhat, de nem tud beszélni, hogy nem tudunk tőle elbúcsúzni, hogy lehet, öntudatlanul is azt hiszi, magára hagyjuk.
Üvöltök, mint egy ketrecbe zárt állat. Hiába.
Az öntudatlan ember hisz még bármiben?
Anyám utált vezetni a sötétben. Nem látott jól.
Én se látok jól, mégis a sötétben vezetek, hátha meglátok valamit abból, amire ezidáig nem volt képességem.
Lehetetlen körülmények között gyakorlom a látást. Közben eltávolodok az egyes szám első személytől, egyre távolabb leszek önmagamtól is.
Kihalt, hajnal előtti sztrádákon haladok a Holdsugár hidegében, szépséges, szívhez szóló, nagy és üres semmi búcsúk dallamai zúgnak a fejemben.
Magamnak írom a vigaszt, pedig nincs is:
„Fáradtan forog, nem is hallom, tán csak bennem szól.”
Három év telik el nélküle.
Anyám ennyi ideje nem válaszol.
„Talán nincs is itt már.”
A kiemelt kép illusztráció! Forrás: pexels.com
Idézetek: Presser Gábor – A szél lassan elfújja az utolsó dalom
Cimkék:
Írd be az email címed, hogy első kézből értesülj a cikkekről, hírekről! Ígérem, hogy ritkán és csak a legfontosabb híreket osztom meg veled!
